Szent Márton Bazilika

A Pannonhalmi Szent Márton Bazilika ma látható tömegének nagy része a XIII. század elején, Oros apát (1207-1243) idejében épült kora gótikus stílusban. Ám az újabb régészeti kutatások szerint korábbi épületek falmaradványait rejti magában. Felszentelése valószínűleg 1224-ben volt. Ekkor nyerte el mai alakját, amely három építőműhely keze nyomát viseli: az épületen magyar mesterek munkája mellett felső-rajnai és észak-francia hatás mutatható ki. Az ötven méter hosszú, háromhajós bazilika, négy jól elkülönülő részre tagolódik. A templomot Mátyás uralkodása idején bővítették, ekkor készült el a szentély csillagboltozatos mennyezete, a mellékhajók keleti vége és a Szent Benedek kápolna. A török időkben a belső berendezés teljesen elpusztult. Később jelentősebb felújítás az 1720-as években kezdődött Sajghó Benedek főapátsága alatt. Ezt követte az 1860-as években Storno Ferenc-féle restaurálás. A legutóbbi, 2012-ben fejeződött be és John Pawson angol építész tervei alapján készült. A felújítás során a templom szerzetesi karakterének visszaállítása volt a fő szempont, hiszen a Bazilika az itt élő bencés közösség otthona, közös imádságának helyszíne, a monostor szíve: a templomnak ez a szerzetesi jellege főleg a két stallumsorból álló szerzetesi kórusban érhető tetten, melynek középpontja a felolvasóállvány. Másrészt a templom történeti terének újraértelmezését is magával hozta a felújítás: a keletelt, felszálló dinamikával rendelkező osztott tér a beavatás terévé változik a felújítás során, melynek transzcendens pontja a Krisztus második eljövetelét elővételező keleti körablak. Ennek az ónixxal fémjelzett beavatási útnak az eredője a templom nyugati végében álló keresztkút. Az anyaghasználat egyszerűségre és nemességre törekedett: a templom terét egységbe foglaló süttői mészkő padozat, ónix liturgikus tárgyak, a tömör diófa bútorok valamint a patinázott sárgaréz lámpatestek békés és erős tárgyi világot varázsolnak a bazilikába.